Hét

– Újra! – Ethan két csupasz karjával átfogta a nehéz bokszzsákot, hogy megállítsa, én pedig úgy néztem rá, hogy attól bentről kifelé kellett volna megperzselődnie. Vagy legalább elhallgatnia. – Erősebben! És egy kicsit magasabban! Találd el a térdet, oldalról, és a földön is van! Utána már csak ütni kell.

– Nincs is térde – vágtam vissza, izzadt karommal töröltem végig ugyanolyan izzadt homlokomat. A pince másik végében, a fürdőhöz közel, az összecsukható szék támláján ugyan várt egy tiszta, száraz törülköző, de túl fáradt voltam, hogy elmenjek érte. – Még csak lábai sincsenek.

– Nocsak, viccelődsz? – vigyorgott rám Ethan barátságosan, zöld szeme villogott a kihívás izgalmától. Levette a kezét a zsákról, aztán meg is kerülte azt, a sportcipője minden lépésnél belesüppedt a vastag kék matracba. – Ha még van erőd viccelődni, nem dolgoztam rajtad elég keményen! Igaz, Kaci?

– Igaz! – A kislány maga alá húzott lábakkal ült egy összecsukható fémszéken, és fedeles bögréből kortyolgatta a forró csokoládét. Aztán rám nevetett, és letette az italt a fekvenyomó padra, amely az asztalául szolgált. Az előző este hivatalosan is megbocsátott, amiért annyira erőltettem az alakváltást, mégis, nem bánta, hogy végignézheti, amint Ethan épp a földbe döngöl.

A kis áruló.

A pincénkben nem volt fűtés, de a talaj körülötte jól szigetelte, úgyhogy a nagy ablakokon beszivárgó hűvösség sem nekem, sem Ethannek nem okozott gondot. Mindössze fél óra mérsékelt súlyemelgetés után mindketten verejtékben úsztunk, bár csak vékony sportruhát viseltünk. Pár perccel ezelőtt a bátyám félmeztelenre is vetkőzött.

Azonban Kaci a farmerjében, hosszú ujjú felsőjében, a könnyű takaró alatt is reszketett. Nem volt elég ereje, hogy velünk eddzen, és nem volt elég zsír a csontjain, hogy megőrizze a teste melegét. Csakhogy semmi könyörgésre, csalogatásra, fenyegetésre nem volt hajlandó felmenni, ahol anyám várt rá egy újabb adag forró itallal és egy matekkönyvvel.

Alighanem elérhettem volna nála, hogy felmenjen, de nem akartam erőltetni, mert még mindig fújt rám a meg nem válaszolt szexkérdések miatt. Amellett nemsokára mi is készültünk felmenni ebédelni.

– Nem is rajtam dolgozol. – Felnyúltam, és elkaptam a törülközőt, amit Ethan hajított felém. – Velem gyakorolsz, nem rajtam. Vagy szükséged van még egy emlékeztetőre?

– Egy igazi kihívásra van szükségem, nagyokos. – Ethan Kacire kacsintott, aki vigyorgott: élvezte a szócsatát. – Mit gondolsz, képes leszel rá?

– Mi van, most már te magad ké… – Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Ethan nekem támadt.

Jobbra vetődtem, de túl lassan. A válla elérte a karomat, és kimozdított az egyensúlyomból. A csípőmre estem a szőnyegen, és elgurultam az útból. Ethan ott csapódott be, ahol én voltam korábban, de addigra én már álltam.

A hátára huppantam, a gerincére térdeltem. Üvöltve hánykolódott. A biztonság kedvéért teljes súlyommal ráültem. Elkaptam hadonászó jobb karját, és nadrágom zsebébe nyúltam a bilincsemért.

Ethan jobbjával a lábamat érintette, aztán meg is markolta a térdemet. Előrerántott: hátrahajoltam, hogy kiegyensúlyozzam, és rákattintottam a bilincset a jobb csuklójára. Még nagyobbat rántott a lábamon, a matracra dőltem, a bal lábam alám hajlott.

A bátyám rám vetette magát, átfordultunk. A könyöke a bordáim közé talált, a koponyája a jobb arccsontomat érte, de nem eresztettem a bilincset. Már szédelegve kiraktam a térdemet, hogy megállítsam a görgést. Ő került alulra, én ismét fölé, és most már nem tétováztam. Hátrarántottam a bal karját, és a csuklójára csattintottam a bilincset.

Aztán felálltam és elhátráltam, várva, hogy szikrát vessen. Hogy majd fürödjek a dicsőségben, amíg ő dühöng és őrjöng, és követeli, hogy eresszem el.

Ehelyett szinte rázkódott a nevetéstől.

Egy pillanatig csak bámultam rá, kissé csalódottan, de aztán Kaci kuncogására megfordultam.

– Ez király volt! – kiabálta talpra állva, az italát is elfelejtve.

– Egyetértek. – Ethan hangját eltorzította, hogy a feje félig a matracba nyomódott. Amikor visszanéztem rá, láttam, hogy a jobb vállára gördülve figyel engem. – Átkozottul lenyűgöző volt. – Mosolygott; majdnem annyira meg volt elégedve a helyzettel, mintha fordítva alakult volna. – De ne mondjuk el senkinek, rendben? Titokban tartjuk, csak mi hárman.

– Szó sem lehet róla! – kiáltotta Kaci, a nevetéstől egészen kipirulva. Vagy a hidegtől. – Faythe lenyomott! Bárcsak lenne nálam kamera! De csak várj, amíg Jace…

Ethan telefonja megcsördült: a Puddle of Mudd énekelte a She Hates Me-t.

Nem tudtam megállni, felnevettem.

– Ez kinek a csengő hangja?

A bátyám a matracra ejtette a fejét.

– Angeláé.

Kaci a fekvenyomó padra nézett, ahol az ő forró csokija mellett két üveg víz és két telefon is hevert. Felvette Ethanét, és gonoszul csillogó szemmel a kijelzőre nézett.

– Akarod, hogy megmondjam, hogy épp megbilincseltek?

– Nem! – kiáltotta vissza Ethan, és az oldalán fekve, ügyetlenül igyekezett átmászni a matracon. – Ne vedd fel! A „kapcsolatunkról” akar beszélni. Egész héten kerülöm a hívásait.

Szemforgatva kiszedtem a bilincs kulcsait a cipőmből.

– Nem volna egyszerűbb megmondani neki, hogy meguntad a rizst? Vagy hogy Jemenbe költözöl? Vagy akármit, amit a többi szerencsétlen lánynak szoktál mondani, amikor kiderül, hogy nem tudsz hosszabb ideig a fenekeden maradni, mint amilyen nagy… – tétováztam, aztán Kacire tekintettel cenzúráztam a mondatot – az IQ-d, és megunod őket?

– Nem. – Ethan mozdulatlanul tűrte, hogy kiszabadítsam, és megdörgölte a csuklóját. A Puddle of Mudd csak énekelt tovább. – Egyszerűbb, ha nem beszélek vele, amíg magától rá nem jön. Így senki nem rúg ki senkit. Igazából szívességet teszek neki.

– Seggfej vagy. – Komolyan megfordult a fejemben, hogy magam vegyem fel a telefont, de akkor az elhallgatott, és Kaci lerakta a padra az enyém mellé. – És éppen ezért legközelebb nem eresztelek el.

Ethan még szinte talpra sem állt, amikor nekirontottam. A váltammal mellbe találtam, és hanyatt löktem, a lélegzete egy hangos nyögéssel szakadt ki belőle.

– Igen! – rikoltotta Kaci, és odafordultam. Megint felpattant, és csaknem akkora mosoly ragyogott az arcán, mint nekem.

De nem kellett volna odanéznem.

Ethan elkapta a bal vállamat, és átfordított, majd a combomra ült.

– Ennyit a kihívásról – cukkolt.

Ököllel vágtam vissza.

Az első ütésem a bordáin landolt, és le is taszította rólam. De mielőtt újra hasra fordíthattam és összebilincselhettem volna, megint zene szólt a pad felől: Papa Roach-tól a Scars.

Marc csengő hangja.

Már félúton voltam a pad felé, amikor valami kemény a hátamba vágódott. Arccal estem a matracra, Ethan súlya belepréselt.

– Túl könnyű elvonni a figyelmedet – rótt meg. – Majd megkéred a rosszfiúkat is, hogy hagyják kicsit abba a verésedet, mert felvennéd a telefont?

Hiába tekeregtem alatta, nem tudtam levetni magamról: mindkét karomat leszorította.

– Szállj le! – üvöltöttem, amilyen hangosan csak tudtam, így, hogy félig kinyomta belőlem a szuszt. – Ez Marc!

Ethan vonakodva lecsúszott rólam.

– Én bezzeg nem olvadok tócsává, ha az én barátnőm van a vonalban – fújt.

– Fel sem veszed, ha ő van a vonalban – vágtam rá, és Kacire pillantva felemeltem a jobb kezemet. – Dobd ide, légy szíves!

Ő jól célzott, én kevésbé. A telefon elröppent a kezem mellett, a matracra esett, mögöttem. Ethan pimasz vigyorral rávetődött, de én voltam a gyorsabb. Már felmarkoltam a telefont, amikor ő elérte a kezemet, és gyorsan át is vettem a balomba. Kinyitottam: Ethan legyőzve nyögött fel.

Olyan komikus arcot vágott, hogy nevetve szóltam bele a mobilba.

– Hahó?

– Faythe? Te vagy az? – Először fel sem ismertem a hangot, részint, mert Marcét vártam, részint pedig, mert olyan rémült volt. De aztán megértettem. – Daniel Painter beszél.

Úgy fújtatott a telefonba, mintha maratont futott volna.

A szívem kihagyott egy ütést, aztán háromszoros lendülettel kezdte újra: az adrenalinlöket szinte fájt.

– Mi a baj? – Ellöktem Ethant, amikor, még mindig idétlenkedve, megpróbálta elszedni a mobilt. De a hangom őt is megdermesztette, és leolvadt a mosoly az arcáról. A telefonomra nézett, és tudtam, hallgatózik.

– Marc eltűnt, a szobájában két halott kandúr hever. – Painter szavai összefolytak, és elsőre azt hittem, félreértettem. Biztosan félreértettem. – A vér egy része az övék, de egy csomó Marcé.

Vér is van?

A szívem majdnem felrobbant a mellkasomban, több zavarodottsággal és fajdalommal árasztva el, mint amit egyszerre kezelni tudtam. A fenekemre huppantam, de alig éreztem a matracot, amin ültem. Mindkét kezem bizsergett, mintha a működésüket akadályozta volna valami, és most a jelet várnák az agyamtól; féltem, hogy leejtem a mobilt.

Painter még mindig beszélt, de nem értettem a fülembe hadart szavakat, a mondatai nem értek el az elmémig. Mocskok. Halott. Vér. Eltűnt. Alig hallottam a fejemben zizegő statikus recsegés a saját tagadásom háttérzaja felett.

– Faythe! – mormolta Ethan. Pislogtam, megráztam a fejemet, aztán kényszerítettem magam, hogy megismerjem az arcát. – Lassítsd le! Szedd ki belőle a tényeket!

Igaz. A tények.

És ezzel a világ egyszerre megint fókuszba állt; a környezetem még egyszer megingott velem, aztán minden élesen, tisztán rajzolódott ki megint. A bátyám szemébe néztem, és némán megköszöntem a mentális pofont.

– Vidd fel Kacit, és kerítsd elő aput! Azt hiszem, a pajtában van.

Mire mély lélegzetet vettem, Ethan már az alsó lépcsőn állt, fél kezével intett Kacinek, hogy kövesse, a másikkal már a mobilját nyitotta; telefonon még egy vérmacska sebességénél is gyorsabban eléri a pajtát.

– Faythe? – Dan már kiabált, és magamban hálát adtam, amiért a pincénkben jó a térerő. – Ott vagy?

– Itt vagyok. Nyugodj meg, és mondd el még egyszer, mi történt, de lassan! – Felálltam, és majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, amikor az egyik lábam betonra ért, a másik sarkam a matracba süppedt. – Marc eltűnt, de az ő vérének szagát érzed. Így van?

– Mindenhol érzem – vágta rá Painter tétovázás nélkül, és szinte láttam, amint bólint, bár persze a telefonban ezt csak elképzelni tudtam. – Széles nyom vezet a szőnyegen át, ki az ajtón. Mintha valaki elrángatta volna.

A francba, ó, neee!!

Állj, Faythe! Sok vért veszített, de attól még nem feltétlenül halott. Marc jól van. Csak meg kell találnunk.

– És hova vezet a nyom? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom nyugodt és sima maradjon. Ha pánikba esem, Dan is bepánikolhat, és drága időt veszítünk, amit Marc felkutatására is fordíthatnánk. – Folytatódik az ajtón túl is?

– Igen. A teraszon, a lépcsőkön, a füvön át. Onnan tudtam, hogy valami baj van, már amikor odaértem.

– Vagyis a füvön ér véget?

– A kocsibehajtó szélén. – Painter szünetet tartott, és fém nyöszörgését hallottam: ajtózsanérok nyikorogtak. – Úgy tűnik, berakták egy autóba, és elhajtottak vele. Mély nyomokat hagyott a murvában, ahogy túl gyorsan indultak. – Megint elhallgatott egy másodpercre, aztán feltette a kérdést, amelyet én még magamnak sem mertem. – Gondolod, hogy már nem él?

Lecsukódott a szemem, és mélyet lélegeztem, majd gyorsan kifújtam.

– Nem tudom. – Újabb mély lélegzet, kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak, és nem olyan gondolatokra, amiket nem bírok ki. – Az ő kocsiját vitték el?

– Nem, az itt áll a ház mellett. A déli oldalon, ott, ahova állni szokott. Rémes, bádoghangú nyikordulással csapódott be az ajtó, és Dan hangja visszhangos lett, most, hogy négy falról verődhetett vissza. – Menjek és keressem, vagy álljak neki eltakarítani a mocskot? – Ő is mélyet lélegzett, nyilvánvalóan azért, hogy megnyugtassa magát. – És a hullákat?

Meg akartam mondani neki, hogy hagyja a hullákat másra, és induljon el, hajtson végig a városon, keresse Marcot. Vagy induljon az erdőbe, keressen friss guminyomokat. De az volt az igazság, hogy ha elegen voltak Marc legyűréséhez, Painter számára is túl sokan lesznek, egymagában. Feltéve, ha megtalálja őket.

Az agyamban kergetőztek a lehetőségek. Talán élve vitték el. De ha igen, miért? És hova?

Talán megölték, és azért vitték el a testét, hogy megszabaduljanak tőle. Könnyek szöktek a szemembe, az öklöm megszorult a telefon körül, másik kezem körmei a tenyerembe vájtak.

Nem. Nem ez történt. Ha megölték volna, miért ne takarították volna el egyszerre mindhárom hullát? Miért hagyták volna ott a másik kettőt?

Hacsak nem volt túl kicsi az autójuk…

– Oké, egyszerre egy dologgal foglalkozzunk! – feleltem. Közben a lábam magamtól odavitt a két oszlopba pakolt súlyemelő-felszerelés közötti folyosóra. – A másik két hulla. Kóborok? Ismered őket?

Átfutott a fejemen, hogy felmenjek, de nem akartam, hogy Kaci meghalljon valamit, ami felizgathatná.

– Igen, kóborok. Ismerem a szagukat, de a nevüket nem.

– Kettő van, igaz? – Végigfuttattam a kezem a láberősítőn, némán szitkozódtam, amikor a pergő festék egy darabja a körmöm alá bökött. – És a vérük a szőnyegen?

– Aha. – Parketta nyikorgott, és elképzeltem, amint Painter a holttestek fölé hajol. – A szőnyegen, saját magukon, egymáson. A nagyobbiknak jó nagy darabon felhasadt a fejbőre. Középen, hátrafelé. A dohányzóasztal el van törve, és tőle véres. Mintha elesett volna, és beleverte volna a fejét. Vagy mintha valaki beleverte volna a fejébe.

Na igen, ez Marcra vallott. Fájdalom és büszkeség különös keverékét éreztem; vadul reméltem, hogy még életben van, és egyszer még megismételheti a mutatványt.

– Mi van a másikkal?

– Annak a halántéka van bezúzva. Úgy tűnik, valaki megkínálta egy támlás székkel.

– Oké, most azt szeretném, hogy szimatolj körbe! Összpontosíts! Érzel valami olyan szagot, ami nem Marcé vagy a halott kóboroké? Vérzett ott más is mostanában? Vagy izzadt? Vagy hozzányúlt bármihez? Először a kilincset szagold meg, aztán minden mást, amit fegyverként használhattak. Hozzányúltál a kilincshez?

– Csak kívülről. – Szünet a vonal másik végén: mintha hallottam volna a parketta nyikorgását, amikor letérdelt. Vagy odaállt. – Aha, a bejárati ajtón egy másik szagot is érzek. A fán meg a kilincsen. Egy másik kóbor, de őt sem ismerem.

– Jó. – Ismét járkálni kezdtem, a lépteim susogtak a betonon, a kezemet ide-oda futtattam a fekvenyomópad keresztrúdján. Az a szagnyom azé volt, aki utoljára nyúlt a kilincshez – alighanem aki elvitte Marcot. – Ne nyúlj a kilincshez! Nekünk is meg kell majd szagolnunk.

Nem hallottam, amit erre Dan mondott, mert a konyhából közeledő léptek dübörögtek. Apám feltépte az ajtót, és leszaladt a lépcsőn. A sietségtől kapkodta a levegőt, a szeme nagyra nyílt riadalmában. Nagyon ritkán láttam ennyire zaklatottnak, és a tudat, hogy Marc ennyire fontos a számára, nekem a világot jelentette.

A megszokott zakóját viselte, mást nem, és csak amikor feltűnt, hogy az orcáit pirosra csípte a hideg, akkor ébredtem rá, hogy én is csupa libabőr vagyok, sőt, reszketek – abbahagytam az edzést, az izzadságom elpárolgott, én pedig ott maradtam lehűlve a pincében.

– Mi történt? Apám sebes mozdulattal a matrac sarkához lépett, és lekapta a takarót Kaci székéről.

– Tartsd egy kicsit. Dan! – mondtam a telefonba; apám közben a vállamra terítette a takarót. – Dan Painter két halott kóbort talált Marc nappalijában. Marc eltűnt, és az ő vérnyoma vezet ki a házból, a kocsibejáróra, ahol a jelek szerint berakták egy autóba. A kilincsen talált szagnyomból ítélve még legalább egy másik kóbor járt ott.

Az alfám arca minden egyes kimondott szavamtól jobban elsápadt.

– Mennyi vért veszített?

– Nem tudom – feleltem, ugyanakkor Painter rávágta: rengeteget. A szívem még hevesebben vert, már sajgott a mellkasom az elveszett vér gondolatára, és apám Kaci széke felé intett, hogy üljek le.

– A halott kóborok emberek vagy macskák? – kérdezte, tudva, hogy Painter úgyis meghallja.

– Emberek – sóhajtott Dan, és a behallatszó rugónyikordulásból ítélve fáradtan Marc kanapéjára roskadt. Arra a kanapéra, amit én még nem is láttam, nemhogy ülhettem volna rajta.

Apám összevonta a szemöldökét. Osztoztam az értetlenségében. Miért támadna néhány vérmacska olyan valakire, akit – a korábbi rajtaütésből ítélve – nyilvánvalóan meg akarnak ölni, a legjobb fegyvereik, a karmaik és a tépőfogaik nélkül? És ha már itt tartunk, miért kellett egyáltalán megtámadni Marcot? Nem Manx és én voltunk az eredeti célpontok? Nem a szokásos volt a támadás célja: öld meg a férfiakat, vidd el a nőket? Ha igen, miért mentek volna Marc után, amikor Manx és én már messze jártunk?

A telefonom kezdett felmelegedni, úgyhogy áttettem a másik fülemhez.

– Van valami a hulláknál? – Apu közben zakója belső zsebéből előszedte a saját mobilját, és a menüben keresgélt. – Tárca, csekk könyv, telefon? Akármi, amiből azonosítani lehetne őket?

– Nem tudom. – Megint felsírtak a rugók, ahogy Painter felállt. – Azt akarja, hogy kutassam át őket?

Apám válasz helyett felém fordult, és kinyújtotta szabad kezét.

– Add ide a telefont!

Tétováztam, bár apám – nem is említve, hogy egyben az alfám is – közvetlen parancsot adott, mert úgy éreztem, ha átadom a telefont, megszakítom, ami kevés kapcsolatom van Marckal. Vagy legalábbis azzal az emberrel, aki pillanatnyilag a legjobb helyzetben van, hogy segítsen neki. De egy másodperc múlva engedelmeskedtem.

– Painter? – vakkantotta apám a telefonba; aggodalma mogorvaságnak hatott. Ugyanakkor a legtöbb erős érzelme így mutatkozott meg. – Greg Sanders vagyok, a déli középső falka alfája. Köszönjük, hogy figyelmeztetett. Ott tud maradni, amíg a csapatunk odaér?

– Aha, persze – vágta rá Dan, és elképzeltem, ahogy hevesen bólogat: a körülmények ellenére is örül, hogy szükség van rá.

A Painter iránti aggodalmam eltörpült az aggodalomhoz képest, amit Marcért éreztem, de azt mégsem akartam, hogy baja essék, főleg, amikor éppen nekünk próbál segíteni.

– Mi lesz, ha visszajönnek takarítani?

Apám megbillentette a telefonomat, hogy a mikrofon távolabb kerüljön a szájától.

– Remélhetőleg egy jó személyleírásunk. – Aztán Painternek is válaszolt. – Zárja be az ajtót, és kapcsolja le a lámpákat! Aztán váltson alakot! – így könnyebben megvédi magát, ha arra kerül a sor. – Ha pedig visszajönnek, igyekezzen kifelé a bejáraton át, és hívja Faythe-t.

– Mégis, hogy hívjon, ha macska alakban lesz?

Apám vállat vont, és a telefonba folytatta, bár engem figyelt.

– Automata hívással. Ha Faythe száma van a képernyőn, egy talppárna vagy egy karom érintésével megnyomhatja a gombot. Régebben már csináltam ilyet.

Tényleg? Átfutott a fejemen, hogy rákérdezzek, de inkább úgy döntöttem, mégsem akarom tudni.

– Faythe és a társa azonnal indulnak. – Apám most engem méregetett, mindkét szemöldökét magasra húzva, és én bólintottam, megkönnyebbülten, hogy ezen nem kell vitatkoznom vele. – Lehet gond a szomszédokkal? Hallott vagy látott valaki valamit? – Fel-alá kezdett járkálni. – Esetleg kihívta a rendőrséget?

– Ó nem. A legközelebbi szomszéd vagy három kilométerre van, nem hiszem, hogy bármit is hallottak.

Sejthettem volna, hogy Marc nem akar majd közeli szomszédokat. Fél életét a mi társaságunkban élte le, minél kevesebb kapcsolatot akart tartani az emberekkel.

– Jól van. – Azonban apám arca nem mutatott valódi megnyugvást. Marc eltűnt, vélhetően súlyosan megsebesült, így az a részlet, hogy nem voltak szemtanúk, a legjobb esetben is csak kevés öröm az ürömben.

Visszaadta a telefonomat.

– Köszönöm, Dan! – szóltam bele: már jobban szerettem volna bontani a vonalat, hogy indulhassak. – Ott vagyok, amint tudok. – Búcsúztam volna, azonban eszembe villant még valami. – Betörték a bejárati ajtót, igaz?

– Aha. Még itt lóg a zsanérokon, de a zárat tönkrevágták. – Mintha sejtette volna, hova akarok kilyukadni a kérdéssel.

Lehuppantam a fekvenyomópad párnázott, szigetelőszalaggal foltozott fekvőrészére.

– Oda tudsz rakni valamit elé? Így ha visszajönnek, legalább kicsit előbb észreveszed.

– Öhm, egy pillanat… – Painter lélegzetvétele megváltozott, amikor felállt, a lépései nesze árulta el, hogy körbesétál. – Oda tudom tolni a kanapét. A hátsó ajtóval nincs baj. Most zárom be.

Lánc zördült, fém súrlódott a fán, ahogy a reteszt is rátolta.

– Oké, de azért minden eshetőségre felkészülve az elé is oda tudsz rakni valamit?

– Persze. Majd megnézem, van-e valami nehéz a másik szobában.

– Köszönöm, Dan! – Tétováztam, azt kívánva, bárcsak ne homályosítaná el a hálámat a Marc iránt érzett aggodalmam; de ez volt a helyzet. – Máris indulok. Nagyjából öt óra lesz az út. Azonnal hívj, ha valaki megjelenik!

– Úgy lesz.

Becsattintottam a telefonomat, és amikor megfordultam, apámat láttam; a matrac sarkáról figyelt engem. A lépcső alján Owen, Ethan, Jace és Parker állt, mind kapkodták a levegőt, és várták az utasításokat.

– Faythe, Parker, csomagoljatok! – Egyszerre bólintottunk rá. Apám folytatta. – Két napra való holmit vigyetek, biztos ami biztos! De annál tovább nem tudlak nélkülözni benneteket, így nem, hogy minden kavarog körülöttünk.

Megint igent intettem, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem hagyom el a szabad területeket, mielőtt megtalálnánk Marcot. Legalábbis úgy nem, hogy eszméletemnél vagyok.

– Szaglásszatok körül, derítsétek ki, amit tudtok a halott kóborokról! Adjatok neveket, cserébe adom a címeket. Okosak és ügyesek legyetek! Nehogy elmászkáljatok az erdőbe, megkeresni azt a bizonyos tűt a szénakazalban! Egyedül egyáltalán ne menjetek sehova! Amennyit tudunk, az egész egy csapda is lehet, amivel vissza akarnak csalogatni a szabad területekre. Naponta háromszor jelentkezzetek! Értve?

Mindketten újra bólintottunk. Már nagyon mehetnékünk volt.

– És Faythe? – nézett rám apám szigorúan.

– Igen?

– Nincs más emberem, akit utánatok küldhetnék, úgyhogy ti ketten vagytok, és Painter. Legyetek óvatosak!

– Természetesen – vágtam rá, mintha a szokásos figyelmeztetés nem jelentett volna többet a számomra, mint egyébként. Pedig nem így volt. Korábban mindig a mi oldalunkon állt a nagyobb létszámból adódó előny, és kényelmetlenül érintett, hogy a helyzet megfordult.

– Rendben, gyerünk! – adta ki a parancsot apám. És mi nekiindultunk.